Ez a nap is szokásos módon indult. Motorzúgás, lánctalp-nyikorgás, reszelt-hangú vezényszavak. Még sötét van. Hosszú konvojok mindenfelé és mind Kelet felé halad. A legtöbb csak katonákat szállító teherautó, de lövegek és páncélosok is szép számmal vonulnak. A zaj, amit a reptér mellett csapnak számunkra (pilóták számára) félelmetes, mert ez a menetelés magában hordozza sokuk valószínű végzetét. A "földiek" számára a mi égi duruzsolásunk hordozott magában félelmet és egyben részvétet. Félelmet az ellenségnek, részvétet a sajátjainknak. A földiek nem irigyeltek minket, vadászokat, pedig hol van a mi félelmünk egy Stuka-személyzetéhez képest... Berepülni az ellenség legjobban őrzött vidékére, majd sűrű tűz-pamacsok kíséretében bombázni.

Moszkva... A bűvös cél...

Vezetőink szerint, ha elérik Moszkvát a földi csapataink, akkor térdre kényszeríthetjük az oroszokat és teljes figyelmünket az angolokra összpontosíthatjuk. A kezdeti nagy előrenyomulás itt keleten lelassult ugyan, de Moszkva közelsége remélhetőleg új erőt ad a Wehrmachtnak és a többi németbarát csapatnak.

Vajon ma közelebb jutunk?

V.4-kel mentünk Pe-2-ket irtani. 4db 109-es köztük én is előre mentünk lekötni a vadászokat. 1 órában ki is szúrtuk őket velünk egy magasságban. Gondolkodás nélkül rájuk fordulok, Hupi még emelkedik tőlem balra. Szembetámadok egyet de sajnos csak kis cafatok jönnek le belőle és mire visszafordulok látom hogy Hupit lövik, mire odaérek K-t kap. A francba!! A 4 fóka jelzi hogy megvannak a bombázók és kevés az ott lévő kíséret. Megnyugodtam és úgy gondoltam elcsalom a körülöttem lévő vadászokat. Rácsapok egyre majd elindulok északnak. Jönnek ám mint a darázsraj utánam vagy négyen. 7800-on már lemaradtak csak egy van közelebb... sebességem jó így csinálok egy loopingot... szembetámadom a la-5-öst próbálja emelni az orrát szegény de nem megy neki, viszont én sem találom el. Még egy forduló most én vagyok lejjebb. Megint szemből... nem lő valamiért én viszont lövöm le is válik a szárnya szegény Savage gyereknek. A többiek jelzik hogy már csak egy bombázót kell leszedni, látom is a lövéseket a távolban. 7000-ről süllyedek 4000-ig közben kiválasztok egy Pe-2-t.Szárnyvégét sikerül lefűrészelnem hurrá, mikor leér BLUE WON. Áááá ez jó volt. Már mindenki hazaindult, alattam meg 4 orosz kering.

Kemény dolog a háború. Legtöbbször fölöslegesnek tűnik. A katonaember mégsem ezt látja benne. Egy katonának a haza védelme, és élete kockáztatása a hazáért természetes. Én is így éreztem a fűben heverészve a reptér szélén, azon a napos, koranyári reggelen. Egyelőre várni kell még az avatásomig, de a Bückert és az Aradót már kellőképpen biztosan kezelem. Mostanság ebben a gyönyörű időben mindig repülünk. De nekünk, akiknek már az avatási ceremónia a láthatáron van, már nem elég a Bücker, az Arado, és a CR.32. Mi csak abban a gyönyörű Héjában, vagy netán egy Emilben vagy a legújabb Friedrichben éreznénk jól magunkat. Állt is néhány Emil a hangárok mellett... Bizony már vártuk, hogy életünk -vagy halálunk!- összeforrjon ezekkel a gépekkel, a Haza védelmében. Ezekkel a gondolatokkal szundikáltam el. Másodpercek múlva a Bücker-motorok dübörgése már csak duruzsolásnak hatott. Már az álom egyre mélyebb régióiba kerültem, amikor megszólaltak a szirénák!

Kissé morcosan szálltam be a jó öreg Emilembe mert az "istenverte" szerelők nem tudták a gégemikrofonomat tökéletesre megcsinálni ami néha az életet jelentheti. Még jó hogy az időjárás tiszta, és ezt szeretem mert a mi rázuhanós taktikánknak kedvez. Már régen repültem ezért az utolsó előtti gépként indulhattam. A motorok felhördültek mindenki gyorsan elstartolt.

Hajnalodott. A magas, vállas főhadnagy felállt az asztaltól, ahol már egy órája ült. Kinyújtóztatta tagjait, recsegtek-ropogtak az ízületei, holott még csak 22 éves volt. Hát igen, nemigen vigyázott magára fiatalkorában, minden sportot kipróbált, mindenbe belevetette magát. De ez most más játék lesz. Sokkal veszélyesebb. Fanyar mosolyra húzta a száját. Érdekes, most se fél, sőt várja a veszélyt. Mások páni félelemmel várják a hajnalt, de ő nyugodt. Vajon miért? Végül is mindegy, a fő hogy ő nem fog szűkölve a sátra mélyére húzódni, mint mások.

Berlin, 1945 Április 28.

Kedves naplóm!

Gatowi reptér 6 km-re Berlintől nyugatra. Már 2 napja nemcsak az nincs hír a bekerített Berlinből, már az ágyúdörgés is csendesedett nem sok van hátra. A Gatowi reptér népek olvasztótégelye lett, ez a legkeletibb reptér a fronton és minden náció gépei innen indulnak bevetésre. Talán ez az utolsó reptér, talán ez az utolsó nap, talán ez az utolsó bejegyzés...

1945, április 18. Reggel 7.30. Valahol Berlin környékén

Többhetes kényszerpihenő után frissen, rengeteg elméleti tudásanyag bebiflázása után izgatottan jelentem meg a reggeli eligazításon. Részben az üzemanyaghiány, részben a sérüléseim akadályoztak meg abban, hogy az elmúlt hetekben a "hazámat"védhessem a vörös horda ellenében. Most, hogy a front már Berlinhez ilyen közel húzódik, látható, hogy a németek egy része teljesen feladta, míg mások még nagyobb erőfeszítéseket tesznek. Hogy melyik a jobb magam sem tudom, bár az ember inkább tartson ki és legyen büszke az utolsó pillanatig, mintsem hajtsa le a fejét és várja meg míg letaglózzák, mint egy barmot a vágóhídon.

1945 március 14.

Gyönyörű napos reggelre ébredtünk, nagyot nyújtózva kászálódok ki a tábori ágyból. A sátorban négyen vagyunk magyarok, ennyien tudtunk együtt maradni, mióta fel kellett adnunk Magyarországot. Hogy mi lehet a régi bajtársainkkal? A megszámlálhatatlan sok bevetésen lelőtték vagy elfogták őket, sokan egyszerűen csak nem tértek vissza. Négy ember, én és a három bajtársam: Yosser az örök hétalvó, Maci aki már itt Németországban csapódott hozzánk és Safi a Dongóktól. Ennyien maradtunk Magyarországról. Egyéni sorsok. Vajon mi lehet az otthoniakkal? A menyasszonyomtól és szüleimtől már rég nem érkezett hír, csak remélni tudom hogy nem esett bajuk. Vajh mikor látjuk egymást viszont? Mikor térhetünk haza? A helyzet reménytelen. Mostanra már teljesen kaotikus minden, a vörös gőzhenger megállíthatatlanul tör előre. Este a führer tartott beszédet a rádión, de már csak legyintettünk a csodafegyverekre és a végső győzelemre. Talán már ő maga sem hiszi, amit mond.

A gépem sérülten kóvályog. Csoda, hogy nem egyenesen a föld felé, mert ökölnyi lyukak tátonganak a szárnyakon. Szinte azokon keresztül cikáznak a Lavocskinok golyói. Ilyenkor nincsenek finom mozdulatok: úgy keverek-kavarok a bottal, mintha valami óriási üstben kotyvasztanék valami csodaszert. De hiába, egyre többen vannak mögöttem és úgy tűnik a messzerem nem megy tovább!! Mint egy megkötözött paripa küzd a repülő vas. De minden erőlködés hiábavaló: a gép szinte áll. Hátra nézve nemcsak sok ellenséges gépet látok, de valami röhögő, árnyékszerű figurát is... Mintha kezében megcsillanna a kasza. És akkor felém suhintja... Istenem lezuhanok!... Neeeeeeeee!!!!