A reggeli csípős hideget hamar felmelegíti a nap fénye, felrázom a többieket. Yosser egy pillanat alatt éberen néz körül, de Maci és Safi egy ideig még nem fogják fel, hogy hol vannak. Macit még alig ismerjük, őt egy hónappal ezelőtt ismertük meg egy német kiképzőbázison, ahol leszálltunk utolsó hazai bevetésünk után. Otthon már nem volt sem oktató, sem gép a kiképzéséhez, a parancsnok így akarta megkímélni az életét. Mi haszna lett volna, ha az első bevetésén lelövik? Mi a szárnyaink alá vettük, talán esélyt adva így a háború túléléséhez. A háború. Már azt sem tudjuk, hogy milyen az amikor nem kellett nap mint nap az életünket kockáztatni. Eszembe jutnak az első levegőben töltött órák. Fiatalok és önfeledtek voltunk, élveztük a repülést. Mi maradt mostanra? Semmi. Szinte úgy repülünk mintha nem is lennénk a fülkében, fásultan és gépiesen. Szerencsére most egy hétig nem volt bevetés, kicsit kivontak minket a frontról hogy összeszedjük magunkat. Yosser az öreg róka Macit és Safit oktatta földön és levegőben, addig én új gépeket repültem át a gyárból. Az üzemanyag utánpótlás akadozik, de eddig még szerencsére nem szenvedtünk különösebb hiányt. A gépeink vadonatújak, Bf 109 G6 és Fw 190 A8, némelyikben csak 5-6 óra repült idő van. Hiányzik a régi, leharcolt G2-es gépem, sajnos egy kényszerleszállásnál javíthatatlanul összetört.

A reggelihez gyülekezünk, egy csomó ismeretlen arc. Hát ide jutottunk. A régi nagy öregek mint elfogytak. Vajon rám ki fog emlékezni? Gépiesen lapátoljuk az ismeretlen összetételű eledelt, már az íze sem érdekel. Nem döglünk éhen, hát mit számít hogy mit eszünk? A civileknek még ennyi sem jut. Éppen az utolsó maradékot nyelem le, a hangszóróból a német parancsnokunk hív eligazításra. Tehát ma megyünk. Jó nap ez a halálra. Yosser mellettem ballag, nem sietjük el ezt a bevetést. Maci riadt szemekkel mögöttünk kullog, Safi gyorsan levelet ír a családjának. A német a rendesebb fajtából való, nem náci de hisz Németország jövőjében. Mi már a sajátunkban sem. A térképen megmutatja a célterületet. Egy FW-189 Bel Ami, az egyik utolsó felderítő amelyet még nem lőttek le, felfedezett egy szovjet vonatszerelvényt amely vélhetően üzemanyagot szállít. Nekünk irdatlan mennyiség, de a ruszkiknak csak csepp a tengerben. 4-4db gépet készítenek elő német szerelőink bevetésre. Yosserral megegyeztünk, hogy ők hárman nekirontanak a vadászoknak, közben én nyugodtan támadhatom a vonatot. Az én régi bajtársam, bármit megteszünk egymásért. Talán ma fogja feláldozni értem az életét. Sok-sok bevetésen repültünk együtt, talán ez lesz az utolsó? Már úgyis mindegy, a hazánk már elveszett. Miért is harcolunk? Mi értelme van? Nem tudom, csak tesszük amit tennünk kell. Bárcsak itt lenne a mi parancsnokunk, ő biztos tudná hogy mi a helyes és mi nem. A szerelőim kérdés nélkül függesztik az SC500-as bombát, már nincs választási lehetőségem. Ki fog ma engem megölni? Kit fogok ma megölni? Miért? Miért?

Csendesen végzem a dolgom a pilótafülkében, az ismerős műszerek és kapcsolók barátságosan néznek vissza rám. Gépiesen végzem az indítást, közben Yosserék gépei is füstölve indulnak. Hát jó, lássuk mire volt jó azt ezt megelőző sok-sok bevetés. Kigurulok a felszállópályára, közben lebombázott hangárok mellett gurulok el. Mindenhol csak a halál és a pusztítás. Elsőnek indulok, ráadom a teljes gázt és bízom a motor erejében. Könnyedén szakadok el az édes anyaföldtől, behúzom a futóműveket és a fékszárnyat. Stabilizálom a gépet 100 méter magasan, beállítom a trimmet. Felesleges magasabbra menni, miért is tenném? Mindenhol orosz vadászok ólálkodnak, ha meglátnak úgyis leszegecselnek az égről. Yosser hangját hallom a rádión, már ők is repülnek és a vélt ellenséges reptér felé veszik az irányt. Hirtelen nagy nyugalom áraszt el, itt van az én öreg bajtársam és ő megóv minden bajtól. Én egyenesen a célkörzet felé robogok, a fóka szükségteljesítményét is ráadom, nem érdekel hogy még bejáratós a motor. Ha túlélem, még tíz ilyen gépet is tudok szerezni, az érdekel a legkevésbé hogy mi lesz ezzel a fókával. Alig pár perc repülés után az egyik ismeretlen társunk halálordítását hallom a rádión. Még el sem kezdődött, de egyikünk már meg is halt. Már meg sem érint, azt sem tudom hogy ki volt ő a sok ismeretlen arc közül.A társaim is harcba bocsátkoznak, megtalálták a vadászokat. Én nyugat felé követem a vasútvonalat és azon kapom magam hogy hangosan fohászkodok Istenhez. A nap megcsillan a kabintetőmön, érzem hogy már közel járok. Túlélem vagy meghalok? Yosser légiharcol, Maci lemaradva követi. Safi hangját nem hallom, nem szeret sokat beszélni. Jelentem helyzetem a bajtársaknak, magyarul. Kit érdekel, hogy a német nem érti? A lényeg hogy a testvéreim tudják, hogy velem minden rendben. Hopp, mi az ott a távolban? Mozgó, fekete füstoszlopot veszek észre, megvagy! Ez csak a vonatszerelvény lehet, semmi más. Ezt már ismerem. Felnyitom a bombakioldó gomb fedelét, hogy a szükséges pillanatban leoldhassam halálos terhem. Yossernek jelentem a célt, had tudja meg hogy sínen vagyok. A szokásos nyugodt hangján válaszol, a mozdonyra menj! A ruszki még nem sejti, de én már itt vagyok és az életére fogok törni. Csökkentem a magasságom, talán ötven méteren lehetek amikor a mozdony elé hajítom a bombát, majd a magasba rántom a gépet és hátranézek. Épp akkor gyújt be a két másodperces időzítő és igen a mozdony a levegőbe repül. A légvédelmi ágyú kezelői még csak most kapnak észbe és már meg is indulnak felém a tűzfolyamok. Szép színek, de mind engem akar, melyikre van írva az én nevem?. Mintha álomból ébrednék, feltámad bennem az életösztön. A bombakioldót biztosítom, már nincs rá szükség. Egy leborítás után a revi közepére hozom a légvédelmist és megnyomom a nehézgépágyú gombját. Remeg a gép ahogy elhagyják a lövedékek, látom a becsapódásokat, a tüzér eltűnik a robbanásban. Folyamatosan lövök tovább, berúgom az oldalkormányt, hogy a benzintartályokba is jusson néhány lövés. Felrántom a gépet, épp alattam robban fel az összes, a légnyomás megrázza a gépet, a botot majdnem kitépi a kezemből. Recsegve szakad ki a gépből a futómű. Hát itt a vég? Ennyi volt? Meglepődve konstatálom, hogy még mindig repülök. Szétnézve a fülkében nem látok semmi különöset, de a boton érzem hogy a magassági kormány is megsérült. Jobbra hátranézve minden rendben, de igen, a bal oldalit nem látom. Óvatosan még egy kört repülök a vonat felett, de már egy élő lelket sem látok. Csak füst és halál. A térképet meg sem kell néznem, a bázis ide csak öt perc. A szívem a fülemben dobog, a távolból hallom Maci káromkodását, lelőtt egy gépet de a roncsdarabok eltalálták és ugrania kell. Yosser még látja ernyőjét az ellenséges vonalak felett kinyílni, menthetetlen. Csak remélhetjük, hogy kíméletes oroszok kezébe kerül. Én régi bajtársam meglátja az előbbi gép kísérőjét és lövőhelyzetbe kerülve ordítva nyomja meg az összes ágyú gombját, egy pillanat alatt el is intézi, de már rajta is vannak. Safiról semmi hír. Yosser gépét több találat éri, de a vészteljesítményt ráadva otthagyja üldözőit majd egy gyors hasraszállást követően futva menekül a gépétől. Orosz szöveget hallok a rádión, talán elhangolódott? Csak annyit értek belőle, hogy reptér. Az biztos, hogy nem a sajátjukról beszél.

Élni akarok, éberen figyelem a légteret. Hirtelen egy La-5 húz át felettem balról, úgy tűnik nem vett észre. Egy pillanatig utána akarok menni, de győz a józan ész. A gép sérült, mihez kezdenék így? A reptér körül több köröző gépet látok, jobb lesz ha meg sem próbálkozom egy normális leszállással. Futómű híján úgy sem menne. A hűtőfolyadék hőmérsékletét jelző műszer mutatója 120 fokon kiakadt, a motor sem bírja már túl sokáig, gyorsan kell cselekednem. Mögém csapódik egy gép, igen, egy La-5. Nem leszek könnyű préda! Már látom a bázis épületeit és a légvédelmis katonák lövéseit. A hasraszállás mellett döntök, a fékszárnyat leszállóba állítom és alapjáratra húzom a gázkart. Gyengéden a földnek érintem a gépet, a légcsavar földbe mar, a motor hatalmas csattanással leáll, majd a gép hasa is leér. Próbálom csökkenteni az ütést, a gép elpattan még egy utolsó néhány méteres repülés erejéig. Kiengedem a botot és lépem a pedált jobbra, mert az egyik hangár sebesen közeledik, nem szeretnék nekirohanni ha már idáig eljutottam. A jó fóka oldalazva ér földet és nagy port felverve áll meg. Gyorsan ledobom a kabintetőt, kioldom a hevedereket és villámgyorsan egy közeli óvóárokba vetem magam. Valami puhára érkezem, majd hallom Yosser káromkodását. Ő is megismer, nevetve üdvözöljük egymást. A támadó gépekkel nem foglalkozunk, egymás hátát csapkodva csak nevetünk és nevetünk. Az alacsonytámadás végeztével épen és egészségesen megérkezett Safi, az ő csendes modorában közli négy földi cél megsemmisítését. Ismét túléltünk egy napot.