Reméltem, hogy a mai bevetésen inkább az előző típusból származókkal fogok repülni, mert elég kellemetlen lenne, ha a negatív hozzáállású társaim miatt hullna a fejem(és a gépem) ezekre véráztatta Berlin környéki mezőkre, épp most, a háború vége felé. Ismeretlen pilóták vettek körül, felismertem pár német pilótát, de a többieket nem ismertem. A beszédük alapján talán finnek voltak, de nagyon tetszett, hogy lelkesek. Talán mégsem ma lesz az a nap, amikor a kaszás eljön értem?

A bevetés egyszerű volt... A németek megmaradt néhány tankját kellett megvédenünk, szegény tizenéves harckocsizókat, akiket a német hadigépezet gyerekfejjel, gyorstalpaló kiképzés után a tapasztalt orosz T-34-esek ellen küld. Mondanom sem kell, hogy a többsége nem fogja megérni a háború végét! Egy őrült akaratának megfelelően menetelnek a halálba... Nem akarok ebbe jobban belebonyolódni, a lényeg: mindenki teszi a dolgát, attól függetlenül, hogy egyetért-e azokkal az elvekkel, amik a vezetőiket vezérlik.
A harckocsik ellen a hírszerzés szerint egy kisebb Sturmovik kötelék szállt fel, néhány Cobra fedezete mellett. A repterünkön 2 Focke és 8 messer volt bevethető állapotban, ezek közül választhattunk. A hármas számú messert választottam, közben jobban megnéztem a légcsavar-állásszög szabályzó kart, ugyanis az elmúlt pár napban Tom és Ikarusz őrmesterek elméleti képzést adtak a manuális légcsavar-állásszög helyes használatáról. Na, majd most kipróbálom...

Beszálltam a gépbe, meghúztam a hevedereket(híresen jó ugró vagyok, többször hagytam el a gépet így, mint rendesen), motor be, légcsavar-állásszög manuálisra, fékszárnyak. Feldübörgött a jó messer, egyenként emelkedtünk a magasba, közben az állásszögre és a fordulatszámra kínosan ügyeltem. Nem tudom, hogy az előttem lévő két gép hogyan repült, de 90% gáz mellett néha még lassítanom is kellett, hogy ne előzzem be őket. Nem olyan hülye dolog ez!! A motor nem melegedett, szépen dolgozott, nem is volt semmi gond. 5-6000 méteren cirkáltunk, de a vezérgép kicsit másfelé akart menni, mint én, így kiváltam és inkább a célterület felé repültem.

Kisvártatva ellenséges gépeket pillantottam meg, kb. 3000 méteren. Ezek a Cobrák lesznek!!! Lent volt velük két messer is, valószínűleg a finnek! A harc kiegyenlítettnek tűnt, mert négy gépet láttam és mindkét fél tüzelt, láthatólag el voltak foglalva egymással. Lecsaptam párszor, de sajnos sikertelenül. Fordulóharcot kerültem, de mivel sikertelen voltam(nagyon laggolt a szerver), ezért egy kicsit felelőtlenül, de csak beálltam mögé. Így sem találtam el, ráadásul ez már 2000 méter környékén történt, így inkább kiváltam. Felemelkedtem 4000 méterre, amikor az egyik finn a földnek csapódott. Nem tudom, hogy lelőtték-e vagy csak a földközeli fordulóharc közben figyelmetlenségből nekiütközött a földnek, de eggyel kevesebben lettünk. Forgolódtam, a nyakam majd kicsavarodott, de sikerült úgy helyezkednem, hogy egy Cobra fölött-mögött voltam. A Cobra valószínűleg nem láthatott(közismerten rossz belőle hátrafelé a kilátás), mert élesen emelkedni kezdett! Ekkor csaptam le rá, szinte álló célpontot lőttem, mert nagyon elkopott a sebessége. Ezúttal nem hagyott el a magyarok istene!!!! A szárnya annak rendje és módja szerint leszakadt, csak úgy spriccelt mindenfelé az import amerikai üzemanyag!!! Az orosz gond nélkül hamar kiugrott, nem is bántottam, elvégre a fiúk már várták lent! Kiszabadul, ahogy a front jelenleg halad...

Emelkedtem, hátha itt vannak a cimborái is... Nem találkoztam senkivel, így a célterület fölé mentem, megnézni, hogyan állnak a tankok... Megtaláltam őket, vígan döcögtek hazafelé, bár nem volt teljes a hadoszlop! Kőröztem fölöttük, de nem jelent meg senki, így amikor a piros lámpám kigyulladt, akkor lassan elkezdtem lefelé spirálozni.

Engedélyt kértem a toronytól a leszállásra, le is szálltam, amikor a reptéri őrség mondta, hogy a közelben elfogtak egy orosz pilótát, egy bizonyos Bagatur-t, a Partizanszkaja Esqadrillából. A Cobrájától nem messze ért földet, pontosabban fát, ugyanis úgy kellett levágni az ernyőjéről. Mint kiderült elég tapasztalt pilóta, talán ezért is vette rossz néven, hogy egy ilyen kezdő lőtte le. Nagyon hűvösen viselkedett velünk, de mondjuk nem nagyon érdekelt, nem sokat változtat ez az apróság a háború kimenetelén.
Elégedetten írtam be repülési naplómba:

1945. április 18. Berlin 1 db P-39 megsemmisítve

Lapozgattam a naplómat, számolgatok, mennyit is lőttem már le? Hány ellenséges gépet semmisítettem meg? 11 vadászgép, 14 bombázó, az annyi mint 25. 25??? HUSZONÖT??? Akkor felterjesztem magamat egy Bronz Vitézségi Éremre!! De jó is lenne ha megkapnám! Plusz zsold, és a büszkeség érzése, hogy ezt a medaliont(már ha megkapom) hordhatom annyira feldobott, hogy elfeledkeztem mindenről, a háborúról, az exbarátnőmről, az elvesztett társakról... Nagyon boldognak éreztem magam!

Ez az érzés percek alatt elhalványult, és visszatért a jól ismert depressziós, kilátástalan életérzés. Újra átéreztem azokat a veszteségeket, melyek az elmúlt években, a háború egyre keményebb éveiben engem és a közvetlen környezetemet érte. A sok halál, szenvedés és pusztulás és mind miért? Egy őrült elképzelései és azok miatt akik hittek benne vagy reméltek tőle valamit...

De ez már politika, nem az én dolgom. Nekem repülnöm kell, nem pedig keseregni a megváltozhatatlan tényeken! Kihúztam magam, eligazgattam a kezeslábasomat és az eligazító felé vettem az irányt...