Lassan feltűnik a bázis, leborítunk, bombát oldunk, talál, pár orosz géppel kevesebb. Közben a rádiózásból kiderül, hogy a többiek P-39-esekkel akadtak össze, nagy harc alakult ki. Közben Adi emelkedve a harc feltételezett irányába tart. 2000-en lehetünk amikor nagyon alacsonyan észreveszek valamit. Egy sérült cobra kullog haza felé, próbálok jelezni a vezérnek, nem érti, leborítok. Nagy sebesség fölénnyel csapok rá a sérült madárra, ül is a sorozat, de tovább repül, felhúzás, új támadás, nem talál, új felhúzás, de megszólal a légvédelem, már a bázisa felett vagyunk, na még egy utolsó rácsapás, de az eszeveszett kígyózás közben képtelenség eltalálni a gépet. Na mondom, ez megúszta, emelkedjünk, mert levakarnak itt a tüzérek... Emelkedek a nap irányába és eldöntöm, hogy megvárom a többi hazatérőt, hátha nagyobb szerencsém lesz. És szerencsém van, újabb gép tér haza nagy sebességgel, beülök mögé. Nem vesz észre, az első sorozat talál is, a motorja is füstöl, benzin is folyik, de megint tüzel a légvédelem, minden elővigyázatosságomat figyelmen kívül hagyva, csak a vadász ösztön hajt, kell nekem ez a skalp. Két perc kergetőzés eszeveszett pergőtűzben, de érzem, hogy egyre erőtlenebbek a kitérő manőverek, 50-100m lehet a távolság amikor egy nagy túlterhelésű kanyarban a cobra eltűnik a messzer orra alatt, össztűz. Felhúzás után még pont látom a becsapódó madarat. Megvan a 14.!!! Na most nyomás haza.

És elkövetem a hibát, középmagasan középgázon kullogok haza, agyamban újrajátszva az előző perceket. Már saját terület felett járok, amikor nyomjelzők süvítenek el mellettem, mire észbe kapok, már kopog is a gép, majd egy nagy reccsenés, a szárny leszakadt, UGRÁS. Az ernyőn lógva tudatosul bennem, hogy megint megúsztam, de megint csak a szerencsén múlott az életem. SOHA nem engedek ki egy percre sem...