Pearl Harbour után (1941. december 7.) a 14. PG a nyugati parton járőrözött és várta a japán támadást. Ezen időszak alatt kapta meg az egység azt a géptípust, amivel később harcba indultak Afrikában és Európában. Ez volt a Lockheed P–38 Lightning. A P–38-as egészen különleges kialakítással rendelkezett, két motor, két törzs, a pilóta a kettő között egy gondolában ül, előtte a fegyverzet, egy 20 mm-es gépágyú és 4 db 12,7 mm-es (,50 caliber) géppuska. Az egymotoros vadászpilóták egy része elég nagy szkepticizmussal fogadta a gépet és néhányan közülük azonnal kérték az áthelyezésüket más egységhez. (2)

1942 közepén az egységet átvezényelték a tengerentúlra. A légi lépcső Fort Bradley-be települt és itt a P–38 D-ket a teljesen új F verzió váltotta.

Az egységet májusban átnevezték 14. vadászrepülő osztályra (14^th Fighter Group, továbbiakban 14. FG).

1942 júliusában a légi lépcső megkezdte az áttelepülést Angliába. A keleti partról indulva B–17-esek által navigálva 6-os csoportokban érték el Izlandot. Az áttelepülés közben egy pilóta került veszteséglistára, Herbert Goodrich hadnagyot Izland közelében látták utoljára, amikor berepült egy felhőbe. (3)

Reykjavik-ba érkezés után, a légierő vezetése úgy határozott, hogy a 14. FG egyik százada Izlandon marad, erősíteni a sziget védelmét. Ez a század lett az 50. FS. A század a komor hónapok alatt, amit a szigeten töltött 2 légigyőzelmet (egy-egy Junkers Ju 88 és Focke Wulf Fw 200) ért el. A két győzelmen 4 pilóta osztozott. Ezután hirtelen átvezényelték a századot Angliába és ott a továbbiakban a 8. AAF egyik felderítőegységeként teljesített harci bevetéseket.

A 14. FG többi része időközben elérte Angliát és az Atcham Field lett a támaszpontjuk Shrewsburyben. A földi lépcsőt New Jerseyből az USS West Point nevű hajó szállította Angliába.

Szeptember 6-án látták az első német gépet, egy felderítőt a reptér felett. Az éppen levegőben lévő gépek közül az egyik megpróbálta elfogni, de nagyobb magasságban a jegesedés miatt a gép irányíthatatlanná vált és elkezdett zuhanni, végül a pilótának ki kellett ugrania a gépből.

Az angliai napok gyakorlórepülésekkel és gyakorlólégiharcokkal teltek többek között Spitfire-ek ellen.

Az első támadó hadműveletre 1942. október 15-én került sor, amikor Tangmere-ből indulva RAF Bostonokat kísértek Le Havre fölé. Ellenséggel nem találkoztak. Néhány további eseménytelen bevetés után az egységet áthelyezték.

1942 November elején a személyzet oltásokat kapott továbbá a pilóták oktatást az olasz repülőgépek felismerésére, majd a 14. FG megkapta a parancsot az áttelepülésre a mediterrán térségbe (MTO – Mediterranean Theatre of Operations). (4)

Az osztály veszteségei ezen időszak alatt főként balesetekből adódtak. 5 pilóta vesztette életét kiképzés közben összeütközéses és egyéb balesetekben, illetve egy pilóta eltűnt az angliai áttelepülés közben. (5)

1. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 8.o.
2. Uo, 9. o.
3. Uo, 10. o.
4. Uo. 12. o.
5. Uo. 150. o.

Részvétel a „Fáklya” hadműveletben (Operation Torch)

A Torch volt a kódneve a szövetséges inváziónak Észak Afrika északnyugati részén. A csapatok egyidejűleg szálltak partra Casablancától Algiers-ig 1942. november 8-án. A stratégiai terv szerint a Vichy francia területek elfoglalása után előre kellett nyomulni Tunézia irányába, amíg a 8. Brit Hadsereg nyugatról teszi ugyanezt. Az USAAF itt bevetett légi egységeit egy új légihadseregben vonták össze, ez lett a 12. AF (Twelfth Air Force).

1942. november 14-én a 48. FS, majd 18-án a 49. FS is elindult Angliából Afrikába. A P–38-asok a Biscay-öblön, a spanyol és portugál partok mentén jutottak el először Gibraltárba. A következő napon találkoztak a földi személyzettel Oránban. (1)

Az oráni reptér nagy része megsemmisült és sok sérült és repülésképtelen francia gép volt szerte a területen. Ráadásul kiderült, hogy rossz reptéren vannak. A 48 FS áttelepült Tafaraouiba. Ez egy kétkifutópályás reptér, ahol már az amerikai 31. FG (31^st Fighter Group) is állomásozott Spitfire gépekkel. (2) A reptéren volt pár használható épület, de a legnagyobb problémát a vízhiány jelentette. Néhány nappal később a 48. FS is követte az osztály többi részét és az Algiers mellett lévő Maison Blanche reptérre települt. A 14. FG itt szenvedte el első afrikai bombatámadását, mert 1942. november 18-ának éjjelén Ju 88-asok támadták őket. 8 db Ligthning megsérült, személyi veszteség nem volt.

1942. november 20-án egy távoli célpont alacsonytámadására kaptak parancsot Tunéziában. A bevetésre végül csak 6 gép indult. A hosszú út miatt a támadásra csak rövid idő maradt és közben a pilóták első alkalommal megtapasztalták a német légvédelmi tüzet. Virgil Smith fhdgy. gépét eltalálta a légvédelem, az egyik hajtóműve leállt. Ő és a kísérője lemaradt az egységtől. A másik négy gép nem érte el a repteret és kényszerleszállt a Negrine nevű arab falu mellett. Smith és a kísérője Yates hdgy. később szintén kényszerleszállt. Néhány nap elteltével mind a 6 pilóta visszatért a bázisra.

A felsőbb parancsnokság rájött, hogy Tarafoui túl messze van a fronttól ezért a 14. FG újból költözött. Az új reptér Youks les Bains, Constantine-től délre feküdt. (3)

A reptéren kezdetleges körülmények uralkodtak. Bill Schottelkorb visszaemlékezése szerint:

”A személyzet a korábban az ejtőernyősök által ásott lyukakban „lakott”. A gépek feltöltése ilyen körülmények között meglehetősen nehéz volt és a pilóták is besegítettek a műszakiak munkájába. Wade Wallace százados századparancsnokot „előléptették” szakácsnak, ő főzött mindenkire. Az étel egyhangú volt és mi mindig éhesek voltunk.”

Az első légiharcra 1942. november 21-én került sor. Tunisz fölött B–17-eket biztosított a 48. FS, miközben Bf 109-ekkel találkoztak. A 14. FG első légigyőzelmét Carl Williams Jr. hdgy. érte el egy Bf 109 ellen. A következő napon egy olasz kétmotorost, illetve egy Ju 88-ast lőttek le.

A német csapatok egyre aktívabbá váltak, ezért annak ellenére, hogy a P–38-ast kísérővadásznak tervezték egyre több alacsonytámadó bevetésre is parancsot kaptak. Ennek hatására rövid időn belül a teherautó konvojok és páncélozott járművek támadása rutinfeladattá vált a pilóták számára. (4)

November 24-én nagy sikert értek el. Két Ju 88 mellett, 9 db Savoia Marchetti SM 81-est lőttek le.

Ekkora a körülmények minimálisan javultak a reptéren, pl. már nagyobb francia sátrakban kaptak elhelyezést. Az esős évszak miatt a terület sokszor sártengerré változott és a P–38-asok többször beragadtak a sárba és csak nehéz munkával lehetett a gépeket kiszabadítani. (5)

A szövetséges előrenyomulás Tunéziában jól haladt, bár a német ellenállás egyre erősödött. A légitevékenység is élénkült, a találkozások a Luftwafféval és a Regia Aeronauticával mindennapossá váltak. (6)

1942. november 27-én az 5./JG 2 gépei Fw 190 vadászbombázókat kísértek a III./ZG 2-ből. A visszatérés során Jeffna közelében találkoztak 12 A–20-al és a biztosító P–38-asokkal a 48. FS-ből. Rövid légiharc után Karl Pfeiffer tőrm. jelentette egy P–38 lelövését. A légigyőzelmet igazolták Mateur kelet 40km helyszínnel, pedig a valóságban minden P–38 visszatért a bázisra. (7)

1942. november 28-án újra sikerült több légigyőzelmet aratni. Két Ju 88 lelövése után 5 db Ju 52-vel akadtak össze és a lassú szállítógépnek esélyük sem volt. (8) A német Bf 109 kísérők közben lelőttek két P–38-at, mindkét pilóta meghalt. Egyiküket valószínűleg a 11. (Höhen)/JG 2 kötelékében repülő Günther Seeger tőrm. lőtte le a tenger felett. (9) Erv Ethell négy Ju 52–es lelövése után a légiharcban elszakadt társaitól és egy közbenső tankolás után tért csak vissza a bázisra. Megrökönyödve vette észre, hogy a társai elfoglalták a sátrát és elkezdték szétosztani a dolgait...

November 29-én közös bevetés az 1. vadászosztály (1^st FG) 94. századával. A 48. század egyik pilótája lelőtt egy Bf 110-et. (10)

November 30-án a 48. FS 12 géppel repült bevetést Tunisz és Bizerta közelében. Légi harc alakult ki néhány Bf 109-cel, akik valószínűleg a JG 51-hez tartoztak. Egy veszteség mellett egy légigyőzelmet, két valószínű légigyőzelmet és egy rongálást jelentettek (1/2/1). (11)

November folyamán az osztály 23/2/1 (légigyőzelem/valószínű/rongálás) győzelmet jelentett, két pilóta meghalt egy pedig hadifogságba esett.

1. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 13.o.
2. Uo. 14. o.
3. Uo. 16. o.
4. Uo. 17. o.
5. Uo. 18. o.
6. Uo. 19. o.
7. Mombeek, Eric – Am Himmel Frankreichs, Die Geschichte des JG 2 Richthofen, Band 4 221. o.
8. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 19. o.
9. Mombeek, Eric – Am Himmel Frankreichs, Die Geschichte des JG 2 Richthofen, Band 4 221. o.
10. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 19. o.
11. Uo. 20. o.

Légi harcok Tunézia felett

A második el-alameini csata után Rommelnek vissza kellett vonulnia az egyiptomi határra Tunézia felé. Tunéziában a német és olasz csapatok védelmi állásokat építettek. A pun háborúk óta az egyik legrosszabb téli időjárás volt, „Sár tábornok” lecsökkentette mindkét oldal lehetőségeit a harcra. A német légierő bombázói Szicíliából, a zuhanóbombázók és a vadászok tunéziai repülőterekről jártak bevetésre. A szövetségesek előretolt bázisai a tunéziai határon voltak, kezdetleges kialakításuk miatt (sátrak, minimális beton), leginkább száraz időben voltak használhatóak. (1)

Decemberben a 14. FG naponta járt vadászbevetésekre a Tunisz-Bizerta térségbe és a légiharcok mindennapossá váltak. (2)

December 5-én közepes bombázókat kísért a hat P–38 a 49. FS-ből Sidi Ahmed repülőterének megtámadására, amikor nagyszámú német vadász támadt rájuk (talán a JG 53-ból). Robert Carlton elmondása szerint „az egység darabokra szakadt, mindenki magáért harcolt. Az egész talán 10-15 percig tartott, de óráknak tűnt”. Carlton és Russel Gustke hadnagyok jelentettek egy-egy Bf 109 lelövést. Charles Earnhart hdgy. két valószinű légigyőzelmet és két rongálást ért el mielőtt őt is lelőtték. Kényszerleszállás után hadifogságba esett. A további három pilóta nem tért vissza a bázisra, mindhárman életüket vesztették a légiharcban. (3)

December 12-én Virgil Lusk hdgy. Gabes közelében lelőtt egy Fw 190-et, ezzel ő lett az első ász a 14. FG-ban, illetve az első P–38 ász a mediterrán hadszíntéren.

December 28-29-én Jimmy Doolittle tábornok meglátogatta az egységet Youks les Bains-ben. A látogatás nem sikerült túl jól, mert a németek alacsonytámadást indítottak a bázis ellen és a tábornok kíséretéből, illetve a bázis személyzetéből többen meghaltak.

December 30-án az osztály két bevetés alatt több veszteséget is szenvedett. A 15. bombázószázad A–20-asainak gabesi támadásának biztosítása közben a JG 53 Bf 109-esei támadták meg a P–38-asokat. Wade Walles szd. lelőtt egy 109-est, de Clark Smith és Richard Caroll hadnagyokat lelőtték. Virgil Smith hadnagyot elszakították a századtól és soha nem tért vissza Youksba. Gépe megsérült és amikor megpróbálta a szövetséges vonalak mellett Gafsa közelében kerékre tenni, akadálynak ütközött és átvágódott. A pilóta nem élte túl a balesetet. Egy későbbi felderítő bevetésen a líbiai partok közelében a német légvédelem lelőtte Tommy Morris századost a 48. FS parancsnokát. Bill Hoelle hdgy. látta az esetet és rácsapott a légvédelmi ütegre, de közben nekiütközött egy telefonpóznának. A gépe jobb szárnya súlyosan megsérült és a pilóta egy működő motorral csak 150 mph sebességgel tudta egyenesben tartani a gépet, de végül sikeresen visszatért a bázisra. (4)

1943 januárja. Az Afrikakorps elhagyta Líbiát Montgomery 8. hadseregével a nyomában. Tunéziában megszállták a Mareth vonalat és folytatták a védekező harcokat. A Luftwaffe erősítést kapott az európai hadszíntérről, eközben az olasz egységeket visszavonták Szicíliába vagy Olaszországba. A harmadik P–38-as egység a 82. FG is nemrégiben Afrikába érkezett, hogy megossza a hosszú távú bevetések terhét az 1. és a 14. FG-al.

Január 8-án nyolc P–38-as a 49. FS-ből felderítőbevetést repült. Tunisztól délre a JG 77 Bf 109-esei magassági fölényből megtámadták őket. Három P–38-ast lelőttek, két másikat megrongáltak. Két amerikai pilóta életét vesztette, három megsérült. Két győzelmet jelentettek a 109-esek ellen, az egyik győztes pilótát később szinten lelőtték, túlélte az ejtőernyős ugrást. Arab és francia helyiek segítségével tudott visszajutni a bázisra.

Január 9-én a 14. FG elhagyta Youks les Bains-t. A földi személyzet C–47-esekkel érkezett meg az új reptérre Berteaux-ba, míg a megmaradt 16 db P–38-ast átrepülték. Ez egy jobban kiépített reptér volt, az osztály egy B–25-ös egységgel osztozott rajta. A reptér közelében feküdt Constantine városa, ahol a pilóták hosszú idő után végre rendes fürdőhöz és ételhez jutottak. (5)

A hónap folyamán néhány új gép és új pilóta is érkezett. 11-én és 15-én is Ju 52-esek és Me 323-asok ellen értek el több légigyőzelmet. A 15-én délután lezajlott légiharcban először csak a szállítógépeket vették észre az amerikaiak, így a német kísérők meglepetésszerűen tudtak támadni. Két P–38 lezuhant a pilótáikkal együtt, kettő sérülten tért vissza a bázisra.

Nem sokkal később az osztály parancsnokát Thayer Olds ezredest visszarendelték az államokba és a nemrégiben alezredessé előléptetett addig a 14. FG törzsében szolgáló Troy Keith vette át a parancsnokságot.

Január 23-án 16 P–38-as a 48. FS-ból a Gabesből Medenine-be vezető úton alacsonytámadó bevetést hajtott végre, amikor a JG 51 Bf 109-esei rajtuk ütöttek. Hat Lightning-ot lelőttek, öt pilóta meghalt, a hatodik kényszerleszállást hajtott végre Kebili közelében. Mark Shipman hadnagyot előbb kirabolta néhány arab, még a nadrágját is elvették, majd a sivatag szélén hagyták meghalni. A hadnagynak végül 100 km-t kellett gyalogolnia, de sikerült elérnie a saját csapatokat. A légiharcban az osztály két Bf 109 lelövését jelentette.

Három hónap felőrlő harc után az Angliából elindult 54-es pilótalétszám 38-ra olvadt. A repülőgépek száma alig egytucatnyi gépre csökkent. Az osztály csak árnyéka volt önmagának és felmentették a harci feladatok teljesítése alól. A még repülőképes P–38-akat és az új pilótákat szétosztották más egységek között. Azon pilótákat, akik teljesítették az előírt harci bevetésszámot, hazaszállították az USA-ba. A törzshöz tartozó tiszteket és a legénységi állományt áthelyezték a Casablanca melletti Medouina reptérre pihenni. Itt várták, hogy feltöltsék az egységet és újra harcba vessék Keith alezredes parancsnoksága alatt. (6)

December és január folyamán 35/3/19 győzelmet jelentettek, veszteség 17 halott, eltűnt vagy hadifogságba esett pilóta és négyen megsebesültek. Szerencsétlen sors jutott Richard J. Caroll hadnagynak, aki hadifogságba esett 1942. december 30-án, majd felrakták egy olasz tengeralattjáróra, amit röviddel a Tripoliból való kifutása után elsüllyesztet a RAF. Caroll nem volt a túlélők között.

1. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 21.o.
2. Uo. 22. o.
3. Uo. 23. o.
4. Uo. 25. o.
5. Uo. 26. o.
6. Uo. 28. o.

Szicília és utána

A német és olasz csapatok területe 1943. február 1-jén már csak Tunéziára korlátozódott. A visszavonulás folytatódott és május 6-án a Luftwaffe egységek elhagyták Afrikát. A következő napon a szövetséges egységek elérték Tuniszt. Május 13-án a német/olasz egységek megadták magukat. 250000 katona esett itt szövetséges fogságba.

A 14. FG a hadjárat korai szakaszában mintegy 62 légigyőzelmet ért el. 3 hónap után visszatért a frontra és május végétől ismét részt vett a bevetésekben.

Az osztály feltöltése lassan haladt Medouinában. A legnagyobb lökést a 37. FS érkezése okozta. A század háttere hasonló a 14. FG-hez. Az egység 1941 januárjában került felállításra Kaliforniában és a nyugati parton ingázott. Kezdetben P–43-as gépekkel volt felszerelve. (1) Csak 1942 februárjában kapták meg a P–38-asokat. A kiképzésüket akadályozta a tapasztalt személyzet más egységekhez való átvezénylése, illetve a rendszeres balesetek. Végül 1943 januárjára a 37. FS kiképzése befejeződött és az USS H. F. Alexander fedélzetén megérkeztek Algiers-be. (2)

A kikötőből vonattal mentek, amíg tudtak, majd végül néhány mérföld gyaloglás után érték el a bázisukat Mud Hillt. (3) Új P–38-asok is érkeztek a kikötőbe. A szakszerűtlen kirakodás miatt a francia és arab munkások az első gépet beleejtették a vízbe, ekkor a század személyzete közbeavatkozott és megmutatta a helyes módszert, így a többi gép épségben ért a kikötő betonjára. (4) A bázis hangárjában létrehoztak egy „gyártósort” és elkezdték a gépek összeszerelését tábori körülmények között. Végül már napi 3 db gépet tudtak összeszerelni.

A 37. FS parancsnoka egy tapasztalt pilóta, John Gilpin Bright őrnagy volt. Szolgált korábban az U.S. Navy-nél a Ranger repülőgép-hordozón, később pedig Claire Chennault tábornok Kínai Légierejénél a Flying Tigers-nél. Mintegy 6 hónap szolgálat alatt repült legalább 50 bevetést és elért három légigyőzelmet. Az AVG (American Volunteer Group) feloszlatása után szolgált az azt felváltó 23. FG-ban és egy újabb győzelmet is szerzett mielőtt visszatért az USA-ba. (5)

1943 márciusában további tapasztalt pilóták csatlakoztak a 14. FG-hez, például az 1. FG-ből. Joel Owens őrnagy, (aki szintén az 1. FG-ban (27. FS) szolgált korábban), így emlékezett:

„Felváltottak a 27. FS-ban március végén. Őrnagyként 74 bevetésen 7 győzelmet értem el (5 lelövés, 1 valószínű és 1 rongálás – érdekes, hogy a valószínűt és a rongálást is a teljes értékű lelövéssekkel együtt említi - S). Megkaptam az Ezüst Csillagot és a DFC-t négy tölgyfalombbal és pár Air Medal-t. A század 16 veszteség mellett elért 64 győzelmet (35-7-22), három kivételével mind egymotoros vadász volt. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a parancsomnak, ami az Északnyugat Afrikai Légierő főhadiszállására irányított. Casablancába érkezvén becsekkoltam a szálláson, majd a tiszti klubban találkoztam pár korábbi pilótával az 1. FG-ból. Hangosan ünnepeltük a megmenekülésünket, amikor Joe Ruble őrnagy odajött (korábban szintén az 1. FG-ban szolgált) és azt mondta „ne igyatok túl sokat ma este, mert holnap reggel Cannon tábornok látni akar az irodájában”. Mind egyetértettünk abban, hogy talán kapunk pár kitüntetést, elmondja milyen jók voltunk és kapunk jókívánságokat a továbbiakhoz.

A következő reggel a tábornok gratulált az eredményeinkhez aztán megkérdezte, véleményünk szerint mi az az egy dolog, ami nagyon kéne erre a hadszíntérre. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy több vadász kéne! A tábornok arca felderült és a következőket mondta: „Reméltem, hogy ezt fogják mondani. Újra harcba vetjük a 14. FG-ot és önök lesznek a vezetőik.” Nem emlékszem, hogy egy is közülünk megköszönte volna a tábornoknak ezt a pompás lehetőséget.

A következő nap jelentkeztem Troy Keith alezredesnél, az egyetlen tapasztalt tisztnél az egységben. Ő futólag beszélt a kb. egytucat pilótával akiket Mediounaba rendeltek. Elmondta, hogy a 14. FG három századból áll, a 48. FS és a 49. FS földi személyzettel és tisztekkel rendelkezik, de pilótákkal és gépekkel nem; a 37. FS teljes személyzeti állománnyal rendelkezik, de repülőgépekkel nincs ellátva. A 37. FS-t John Bright őrnagy vezette, aki ex-Navy és Flying Tiger ász. Senki nem tudta, hogyan kerültek Észak-Afrikába, mivel a 37-esek korábbi 55. vadászosztályának (55. FG) többi része Angliában maradt. Carl Rudder százados ex-94. FS és áldozata a grönlandi jeges kalandnak a 37. FS tagja volt, illetve Marcus Linn is aki a 27. FS-hoz csatlakozott Angliában a RAF-tól, mielőtt ide helyezték.

Én az új osztály parancsnokhelyettesévé (Executive Officer – XO) lettem kinevezve, míg Muldoom és Newman lettek a 48. FS és a 49. FS parancsnokai. A 71. FS maradéka csatlakozott a 48. FS-hoz, a 27. FS maradéka pedig a 49. FS-hoz. Ezek a tapasztalt tisztek lettek a rajparancsnokok, a hadműveleti tisztek, stb. A 14. FG-nak elsőbbsége volt a gépek beszerzésében. A 78. FG éppen átállt P–38-ról P–47-re és kezdte átrepülni a gépeit Casablancába. Az első csoportjuk leszállította a gépeket és azonnal ugrott fel a C–54-esre, hogy visszamenjenek Angliába. Egy gyors telefon Ruble őrnagytól azt eredményezte, hogy a pilótákat átrakták egy későbbi járatra. Néhányuk nem örült az „elrablásának”, de elmagyaráztuk nekik, hogy 'a háború pokol – War is HELL'. 10 napon belül az osztály teljes létszámú lett. Gyakorlórepülések után május 5-én áthelyeztek minket a frontvonalhoz közel, délkeletre Telergma-tól. Az első harci bevetést május 6-án repültük.” (6)

A 14. FG visszatért a harcba, a századparancsnokok a következők voltak, J. Gil Bright őrnagy a 37. FS, Bernard Muldoon százados a 48. FS és William Newman százados a 49. FS-é.

Az első bevetés május 6-án volt, B–25 kísérés és vadászat hajókra. A végső vereség előtt a tengely erők minden méretű és rangú hajóval próbáltak kimenteni minél több katonát Afrikából Szicíliába. Ez volt a tengelyhatalmak Dunkirk-je. Ellenséges repülővel nem találkoztak, egy hajót lebombáztak és elsüllyesztettek, de két pilóta nem tért vissza a bevetésről.

A Luftwaffe visszavonult Szicíliába és Olaszországba. A 14. FG is ezekre a területekre irányította a figyelmét. A kezdeti időkben az osztály a NAAF (Northwest African Air Forces – Északnyugat Afrikai Légierő) alá volt rendelve. Ez egy közös angol–amerikai egység volt, aminek része volt a mediterrán hadszíntér mind a négy nehéz, négymotoros bombázó AAF egysége, három osztály (Group) közepes bombázó és egy RAF Wellington ezred (Wing). A 12. AAF mind a három P–38-as egysége (1. FG, 14. FG és a 82. FG) ki lett jelölve a bombázók kísérésére. Ez volt az a hosszú távú bevetési forma, amire a P–38-at tervezték.

Május 9-én 20 P–38-as kísérte a Palermót bombázó B–17-eseket. A védekező német és olasz vadászok közül egy Macchi C202-est és egy Bf 109-et lőttek le, illetve egy rosszkor a térségbe érkező SM 79 is hasonló sorsra jutott. A hónapban ezután is többször adtak kíséretet B–17-eseknek, de a légiharcok néhány kivételtől eltekintve nem voltak túl hevesek, a tengely erői még feltöltés alatt álltak. (7)

Egyike a kivételeknek a május 18-i B–17-es kísérőbevetés Szicília keleti része fölé. Heves légiharc alakult ki 30 Bf 109-cel. A 14. FG hat légigyőzelmet jelentett egy valószínű és 5 rongálás mellett (6/1/5). A veszteségek súlyosak voltak, négy pilóta eltűnt (egyikükről, James Goff hadnagyról később kiderült, hogy túlélte gépe tengerbe zuhanását, egy éjszakai cápatámadást, majd felvette egy svéd hajó, ami Messinába vitte, ahol hadifogságba esett), két gép egymotorral landolt Bizertában és a többiek közül sem mindenki ért vissza a Telergma melletti bázisra, hanem máshol szálltak le. (8)

A győzelmek és veszteségek nagyjából egyensúlyban voltak májusban, 22/7/10 győzelmet jelentettek és 18 pilóta nem tért vissza a bevetésekről.

A háború ezen szakaszában a Luftwaffe pilótái és Bf 109-esei méltó ellenfelek voltak, és a légiharcok során a számok gyakran a németeknek kedveztek. De ettől eltekintve voltak olyan technikai tényezők, amelyek korlátozták a győzelmi igényeket. Harry Crim elmondása szerint több légigyőzelmet a következő okokból nem igazoltak:

„A 37. FS-nek mindössze négy beépíthető fotógéppuskája (gun camera) volt, amikor Afrikába érkezett. A hőmérséklet a földön olyan nagy volt, hogy többször megolvadt a film, úgyhogy ebből a négy kamerából talán 10 lábnyi (3 méter) előhívott filmet láttam. Ahhoz, hogy az ember megkapja a győzelmet, le kellett szakítani a gép egy fődarabját (pl. egy szárnyat vagy az egész farokrészt), felgyújtani, vagy látni becsapódni. Emellé kellett egy szemtanú, aki megerősítette mindezeket. A fotógéppuska nélkül a szemtanúk csak az egység tagjai lehettek.

A fő ellenséges típus a 109-es volt, amit 16000 láb (4800 m) felett nem lehetett felgyújtani. Nagyon erős gép volt és az alkatrészek nem estek le róla egykönnyen.

Egy másik jele a győzelemnek az volt, ha kiugrott a pilóta. A német pilóták nem szívesen ugrottak ki 10000 láb (3000 m) felett, és ezt nem mindig lehetett megvárni. További feltétele volt a győzelemnek, ha láttuk a gép becsapódását. Gondolj bele, mondjuk 25000 lábról (7600 m) egy 109-es 400 mph-val függőleges zuhanásban kb. 1 perc alatt csapódik be. És Afrika, Szicília vagy Olaszország fölött egy percet eltölteni harc közben egy lezuhanó gép megfigyelésére, könnyen ugyanarra a sorsa juttathatta volna az embert. Azok a srácok nem játszani voltak ott.

Ez része volt a légi harc megoldatlan problémáinak abban az időben. Én nem igényeltem egyetlen légigyőzelmet sem az 50 bevetés alatt, amit repültem a mediterrán hadszíntéren. Durva becslésem szerint, feltételezem, hogy kb. 100 gépre lőttem rá, eltaláltam 40-et és ezek közül talán 10 nem ért vissza a bázisára. Később repültem P–51-gyel a Csendes óceán felett és hat győzelmet értem el, ebből ötöt fotógéppuska megerősítéssel. Vannak azok, akik szerint a P–38 nem volt hatékony a harcban. Szerintem a P–38 hatékony volt, de a hatékonysága nem volt megállapítható.”

Szicília elfoglalása előtt a szövetségesek el akarták foglalni Pantelleria szigetét, félúton Szicília és Afrika között. A tengeri blokád és a bombázások következtében, amint a szövetségesek partra szálltak 1943. június 11-én, a sziget védői egyetlen puskalövés nélkül megadták magukat.

A 14. FG repült jópár bevetést a sziget felett, de kevés légiharcra került sor. Veszteségek viszont történtek különböző okokból. Június 4-én két P–38 a 49. FS-ból összeütközött miközben próbálták kikerülni a légvédelem tüzét. Mindkét gép a tengerbe zuhant, pilótáik meghaltak. 11-én balesetben megsérült öt tiszt, akik közül a kommunikációs tiszt és egy pilóta később elhunyt. (9)

15-én újra összeütközött két gép, most a 48. FS-ból. Ebben az esetben is meghaltak a pilóták. 18-án újra a 49. FS két gépe ütközött össze a légvédelem lövéseit kerülgetve. Az egyik pilóta hadifogságba esett a másik életét vesztette.

A következő célpont Szicília. A szövetségesek egyesített légiereje folyamatosan támadta a sziget védelmét, különös figyelemmel a repülőterekre. A Luftwaffe három veterán egységének (JG 51, JG 53, JG 77) a részei voltak a szigeten. A légitámadások nemcsak nappal, de éjjel is folytak a RAF Wellingtonjai által.

A szövetségesek támadták a többi lehetséges helyet, ahonnan a németek légitámogatást kaphattak volna. Például a Szardínia szigetén lévő Alghero repteret június 24-én. Öt Bf 109-et lőttek le egy saját veszteség mellett.

A júniusi eredmények szerényebbek voltak a májusinál. 14/5/5 győzelmet jelentettek, veszteségük hét halott, egy hadifogságba esett és egy sebesült pilóta, illetve egy további pilóta autóbalesetben halt meg.

Június 1–2. között a 14. FG ismét támaszpontot váltott, Telergmaról El Bathan-ra, ami 20 km-re északkeletre van Tunisztól. Így közelebb kerültek Szicíliához egy órányi repülőidővel.

Július 9-10. éjjel az amerikai 82. és a brit 1. Légideszant-hadosztályok ejtőernyőseinek bevetésével kezdődött meg a támadás Szicília elfoglalására, ez volt a HUSKY hadművelet. A partraszállás erős légifedezet mellett Szirakúza és Licata között történt. Az angol erők szálltak partra a sziget keleti részén, az amerikai 7. Hadsereg Patton tábornok vezetésével a nyugatin. 10-én a reggeli óráktól a sziget légtere felett Spitfire-ek, P–40-esek és P–38-asok százai repültek bevetést.

Július 9–11. között a szövetséges vadászok 51 ellenséges vadászrepülőt lőttek le, nagyrészt Bf 109-eseket. A 14. FS ebben az időszakban 11 légigyőzelmet jelentett plusz egy valószínűt. Veszteségük nem volt (10)

A 14. FG gépei alacsonytámadó bevetéseket is repültek, és mint mindig ezek nem mentek veszteségek nélkül. Július 10-én három pilóta vesztette életét alacsonytámadás közben, légvédelmi találat, vagy ellenséges vadászok meglepetésszerű támadásának következtében, egy pedig megsebesült. Július 17-én az addigi legmélyebb behatolást hajtották végre az 1. és 14. FG gépei, amikor bombázókat kísértek Nápoly fölé. Csak néhány ellenséges géppel találkoztak és egy Macchi C202-es megrongálása volt a nap egyetlen eredménye. 18-án viszont egy légi-tengeri mentőakció biztosítása közben belefutottak egy nagyobb egység Ju 52-be. 15-öt lőttek le a lassú hárommotorosokból, amin nyolc pilóta osztozott. Lloyd Hendrix hdgy. a 37. FS pilótája egymaga négyet.

A hónap vége felé újból költözött az osztály. Most a Tunisztól 45 mérföldre (72 km) lévő St. Marie du Zitbe. (11)

Július folyamán az osztály 32/3/4 győzelmet jelentett. A bevetések során hét pilóta meghalt, eltűnt, vagy hadifogságba esett és kettő megsebesült. Egy pilóta balesetben halt meg.

Az augusztus B–17-es kíséréssel indult 1-jén Nápoly fölé. Újra csak néhány olasz vadásszal találkoztak és Carl Rudder szds. (37. FS) lelőtte az egyiket, elérve ezzel az ötödik légigyőzelmét.

További bevetések Szardínia és Olaszország déli része fölé. Pl. 4-én 8 légigyőzelem, veszteség nélkül. Majd 13-án Róma első ízben (5 órás bevetés).

16-17-én a szövetséges erők megközelítették Messinát. Ekkor a német–olasz erők megkezdték Szicília kiürítését. Több mint 100000 katonát és nagyon sok harceszközt tudtak átszállítani az olasz csizmára, köztük a teljes 2. páncéloshadosztályt. A visszavonulást támadó P–38-asok most sem úszták meg veszteségek nélkül. 17-én két pilóta tűnt el a tenger felett. A keresésükre indított akció nem hozott eredményt, eltekintve egy pár nappal korábban lelőtt német pilóta kimentésétől.

19-én 162 db B–17-est kísértek Foggia közelébe, akik a vasúti rendezőpályaudvart támadták. Heves légiharc alakult ki kb. 70 ellenséges géppel. Az osztály 7 győzelmet jelentett egy veszteség mellett. (12)

Augusztus 26-án Gil Bright őrnagyot kinevezték a 14. FG parancsnokhelyettesévé. Helyét a 37. FS élén egy újonnan érkezett tiszt, William Leverette őrnagy vette át. Ugyanekkor Burton McKenzie őrnagyot nevezték ki a 49. FS élére.

A hónap végén magas rangú látogatók érkeztek. Carl Spaatz, Jimmy Doolittle és J. H. Atkinson tábornokok gratuláltak az egység sikereihez, hoztak néhány láda Canadian Club whiskey-t minden századnak, együtt a hírrel, hogy néhány pilótának, aki már elérte az előírt bevetési számot, hosszabbítania kellene, mert lassan érkeznek a felváltó pilóták.

27-én, 28-án, 29-én és 30-án eredményes bevetéseket repültek, mindegyik minimum 5 óra hosszan tartott. 11 légigyőzelmet jelentettek, 6 valószínű és 14 rongálás mellett.

Három pilóta került veszteséglistára. Gil Bright őrnagy észrevett egy Macchit alacsonyabban, zuhanásba kezdett, de túlgyorsult és elvesztette uralmát a gépe felett. 7000 láb (2100 m) körül a P–38 farokrésze leszakadt. Az őrnagynak sikerült elhagynia gépét és hadifogságba esett. A további két pilótából az egyik szintén hadifogoly lett, a másik életét vesztette. (13)

Augusztus folyamán az osztály 37/8/24 győzelmet jelentett, 8 pilóta meghalt, eltűnt vagy hadifogságba esett. Egy további pilóta repülőbalesetben halt meg, illetve volt egy sebesült is, aki aknára lépett.

1. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 29. o.
2. Uo. 30. o.
3. Uo. 33. o.
4. Uo. 34-36. o.
5. Uo. 37. o.
6. Uo. 38-39. o.
7. Uo. 40. o.
8. Uo. 43-44. o.
9. Uo. 46. o.
10. Uo. 47. o.
11. Uo. 48. o.
12. Uo. 50. o.
13. Uo. 53. o.

Olaszország inváziója

Szicília felszabadítása közelebb hozta az olaszországi célpontokat a szövetségesek repülőtereihez. A 14. FG létrehozott egy előretolt bázist a szicíliai Lentaniban és onnan folytatták a bombázókísérő és egyéb támogató bevetéseket.

Szeptember 3-án szövetséges csapatok keltek át Szicíliából a messinai szoroson és szálltak partra a másik oldalon lévő Reggio Calabriában. A tengely erők várták ezt a hadműveletet. Viszont több volt, mint meglepetés számukra, hogy szeptember 9-én további csapatok szálltak partra délkeleten Torontónál és a csak Nápolytól 20 mérföldre (32 km) délnyugatra fekvő Salernónál. Az utóbbi volt a legnagyobb, ami légideszant támadással volt kombinálva.

A salernói partraszállást megelőző három napon a 14. FG szabadvadász bevetéseket repült a Nápoly körül lévő repülőterek ellen, hogy megsemmisítse az ellenséges légi egységeket, amik veszélyt jelenthetnének az angol–amerikai flottára. A szeptember 6–8. közötti időszakban az osztály 10 légigyőzelem mellett 2 valószínű győzelmet és 4 rongálást (10/2/4) jelentett veszteség nélkül. (1)

Baráti tűzre is sor került, mert az HMS Illustrious és az HMS Formidable fedélzetén a Grumann F4F–ek angol verziói – amit Martletnek hívtak – is bevetésre kerültek. A P–38-ak Fw 190-esnek nézték az egyik Martletet és alaposan megsorozták. Walter Brower aki felismerte a saját gépeket rákiáltott a társára Hank Almra, hogy ne lőjön az egy Grumann (Don't shoot, it's a Grumann), de a társa azt értette, hogy az egy német (German) és tovább lőtt, amit csak Brower újabb figyelmeztetése után hagyott abba. A Martlet vissza tudott térni a hordozójára, de leszálláskor, amikor elkapta a fékezőhorog, leszakadt a farokrésze. A pilóta nem sérült meg. (2)

A szeptember 8-án kihirdetett fegyverszünet folyományaként, mintegy 225, az olasz légierőbe tartozó hajózó repülte át a gépét Szicíliába, ahol csatlakoztak a szövetségesekhez.

13-án négy P–38 felderítőbevetést repült, hogy felderítsék milyen csapatok találhatóak Taranto és Foggia között. A parancsot és az eligazítást személyesen Montgomery tábornagytól kapták. A bevetést sikeresen végrehajtották, a britek partra szálltak és ellenőrzésük alá vonták a Bari és Barletta közötti területet. A pilóták mindannyian megkapták a DFC-t (Distinguished Flying Cross). (3)

Az osztály folyamatosan támadta a Foggia környéki repülőtereket és 18-án súlyos károkat okozott az ellenségnek. Az egyik repteret támadva, a 23 P–38-as szétlőtt a földön hét Ju 88-ast, két Bf 110-est és egy-egy Fw 190-et és Bf 109-et. Továbbá szétlőttek teherautókat egy 88 mm-es légvédelmi állást és tehervagonokat. John Garbett hadnagynak sikerült lelőnie egy éppen felszállóban lévő Ju 52-est. Veszteségük egy pilóta volt, akit a légvédelem lőtt le és a gépe becsapódásakor életét vesztette.

A szokásos parancsnokcserék eredményeként szeptember végén Troy Keith alezredes hazatért. Főhadnagyként való 1941-es csatlakozásától, alapító tagja volt a 14. FG-nek. Visszavonásáig 50 bevetést repült, két légigyőzelmet és három rongálást jelentett. Az új parancsnok Oliver B. Taylor alezredes (beceneve Obie) lett.

Szeptember folyamán az osztály 11/2/4 győzelmet jelentett, két pilóta meghalt.

Október 4-én Taylor alezredes egy 23 db P–38-as vadász- és 7 db C–47-es szállítógépből álló különítményt vezetett a líbiai Gambutba. Az utóbbiak a földi személyzet 77 tagját szállították ellátmánnyal és felszereléssel. Légitámogatást kellett adniuk a Royal Navy hajóinak a görög szigeteknél Törökország közelében. A RAF rövid hatótávolságú gépei nem voltak alkalmasak, amire a Lightning-ok igen. A britek kiraktak egy kis egységet Lérosz szigetén, hogy segítsenek az ott lévő olaszoknak harcolni, de az olasz katonáknak elegük volt a háborúból és nem harcoltak tovább. A brit egységet felfedezték a németek és légitámadásokat indítottak ellenük. A Royal Navy hajókat küldött, hogy óvja vagy kivonja a katonákat. Viszont arra a következtetésre kellett jutniuk, hogy a hajók számára szükséges légitámogatást csak az USAAF tudja biztosítani. Az amerikai kötelék megérkezése nem volt problémamentes, mert a sötétedés beálltakor eléjük kerülő reptér nem az volt, amit kijelöltek az egységnek. Egy P–38 megsérült a sötétben való leszálláskor. Másnap továbbmentek a megfelelő bázisra, ami egy koszos, poros földdarab volt a sivatag szélén. A por és a homok mindenbe belement, hajtóművekbe, rádióba, fegyverekbe, ételbe, vízbe. Amikor később visszatértek Tunéziába, ki kellett cserélni a hajtóműveit az akcióban résztvevő gépeknek, illetve ki kellett takarítani a homokot a rádiókból és fegyvererekből.

Október 6-án kezdték a bevetéseket. Négy napos periódus alatt két szabadvadász bevetést és 13 járőr bevetést repültek, összesen 110 gép részvételével. Az első három nap relatíve nyugodt volt, de október 9-e rendkívüli nappá vált. Hét P–38 közeledett a védendő hajókhoz, amiket éppen akkor támadott meg 25-30 Stuka. Egy romboló, amit már korábban eltaláltak, kettétört és elsüllyedt, de a többi hajóra már nem jutott idejük a Stukáknak a közbeavatkozó amerikaiak miatt. (4) 16 Stukát lőttek le, illetve egy arra repülő Ju 88-at is. A legeredményesebb pilóta Leverette őrnagy volt, aki 7 győzelmet és 2 rongálást jelentett, miközben utolsó áldozatával még össze is ütközött, de szerencséjére gépe repülőképes maradt. Az őrnagy hamarosan megkapta az USA második legmagasabb kitüntetését, amit hősiességért lehet adni, a DSC-t (Distinguished Service Cross) (5)

Az ellenfél a II./StG 3 volt (3. Zuhanóbombázó ezred II. osztálya), akik az I./StG 3 után támadtak. Nem sokkal korábban az I./StG 3 26 db Ju 87D Stukája elsüllyesztette az HMS Panthert és megrongálta az HMS Carlislet, majd visszatért a bázisára Megarába. Egy gépet vesztettek a 2./StG 3-ból (az I. osztály 2. századából), amit egy hajó légvédelme lőtt le. A II. osztály viszont pont belefutott Leverette hét P–38-ába. A Stukák kioldották bombáikat és megpróbáltak elmenekülni. Ez a többségüknek sikerült is. A német jelentések szerint minimum 6 gépet vesztettek. Ez azt jelenti, hogy ennyiről vannak adatok, de legalább egy további gép kényszerleszállt és összetört Rodoszon. Valószínűleg további gépek is megsérültek, de a 17 db lelövés erős túligénylés, ami sokszor előfordult mindkét félnél.(6)

A különítménynek ez volt az utolsó bevetése. Mielőtt hazaindultak volna, a sivatag megmutatta az erejét és találkoztak a sirokkó nevű sivatagi jelenséggel, ami egy tömör homokfal.

Ezután az egység visszaindult St. Marei du Zit-be.

Szeptember végén a németek elhagyták Szardíniát, majd október 3-án Korzikát is. Ezidőtájt érték el a szövetséges földi csapatok Nápolyt a nyugati parton és Foggia-t a keletin. Amint Foggia brit kézre került, a szövetségesek légi egységinek előőrsei felmérték a Foggia közeli repülőtereket és megkezdték az áttelepülés előkészítését (Foggia körül számos repülőtér épült a korábbiakban). A 14. FG földi lépcsője hajóval indult Bizertából. Az út mintegy 25 napig tartott. A végcél a Foggia Satellite Field No. 7 volt Trioloban, San Severo közelében. A személyzet elhelyezése itt jóval komfortosabb volt, mint a sivatagban lévő tábori reptereken. (7)

Az egységhez megérkezett egy újabb csoport pilóta, akik végre felválthatták azokat, akiknek maradniuk kellett a teljesített bevetési szám után is. Illetve kezdtek érkezni gépek a P–38 J verziójából is, ami a Lightning legújabb változata volt a gyártósoron. Október végén kísérő bevetések követték egymást, ellenséges géppel nem találkoztak.

Októberben 18/3/5 győzelmet jelenettettek, 2 pilóta halt meg, de ők nem harci bevetésen, hanem egy kétüléses P–38-as lezuhanásakor.

Novemberben az osztály több kísérőbevetést repült pl. Marseille vagy Szófia fölé, de ellenséggel nem találkoztak. Győzelmet nem jelentettek, veszteségük egy eltűnt pilóta volt.

December 1-jén Torino volt a célpont. Itt végre az osztály újra harcba bocsátkozhatott az ellenséggel. A jelentések szerint két Bf 109-est lelőttek egyet megrongáltak.

A következő napon Marseille közelében két Fw 190-est lőttek le a 48. FS pilótái.

A szárazföldi csapatok előrenyomulása lelassult a sár és a kemény német ellenállás hatására, majd megállt a Gusztáv vonalnál. A frontvonal Gaeta (nyugati part) és Termoli (keleti part) között húzódott 70 mérföld hosszan. A németek visszavonták egységeiket az északi részen fekvő ipari létesítmények védelmére. A Luftwaffe még talán megbirkózott volna a stratégiai bombázással és a néhány hosszú távú vadászegységgel (a három P–38-as osztállyal), de az USAAF 10 rövid hatótávú vadászbombázó osztályával és a Sivatagi Légierő (Desert Air Force) számos századával már nem tudott.

November 1-től átszervezték a térségben lévő egységeket. A 12. AF és a Sivatagi Légierő kapta az egyesített szárazföldi erők taktikai támogatásának a feladatát. Megtartották a rövid távú vadászgépek többségét: Spitfire-ek, Hurricane-ek, P–39-esek, P–40-esek, P–47-esek és A–36-osok tartoztak ide.

A német stratégiai haditermelés támadása az újonnan létrehozott 15. AAF-re hárult. A hadszíntér mind a hat négymotoros bombázóosztálya, illetve mind a három hosszú távú P–38-as osztály (1. FG, 14. FG, 82. FG) az új magasabbegység alárendeltségébe került.

December 7-én C–54-es szállítógépek kísérésére kaptak parancsot. A C–54-esek fedélzetén az elnök Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill miniszterelnök is ott volt, útban a történelmi konferenciára Casablancába.

December második felében a 14. FG egyre mélyebben hatolt be az ellenséges területekre. 14-én Görögország felett lőttek le két Bf 109-est. (8)

20-án nagyobb összecsapás alakult ki egy athéni bevetésen. Heves légiharc után 8/2/3 győzelmet jelenettettek, veszteség nélkül.

Az osztály az 1943-as évet egy december 30-i bevetéssel zárta. Verona volt a célpont, négymotorosokat kellett biztosítani. Több ellenséges vadászt észleltek, de csak maroknyi szállt szembe az amerikaiakkal. Harrisson H. Hannah hadnagy lelőtt kettőt és egy másikat Robert Cowie hadnagy is megsemmisített. Viszonzásként Hannah hadnagyot a második lelövése után szintén eltalálták és hadifogságba esett, ráadásul Chester D. Erwin hadnagy nem tért vissza a bázisra és máig eltűntként van nyilvántartva. (9)

Decemberben jelentettek 18/2/4 győzelmet, veszteség két eltűnt és egy hadifogságba esett pilóta.

1. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 54. o.
2. Uo. 56. o.
3. Uo. 58. o.
4. Uo. 60. o.
5. Uo. 62. o.
6. Hans Peter Eisenbach – Fronteinsätze eines Stuka-Fliegers Mittelmeer und Ostfront 1943–44, 73. o.
7. Lambert, John W. – The 14th Fighter Group in World War II, 63. o.
8. Uo. 64. o.
9. Uo. 65. o.

Linkek a 6. megjegyzéshez:

1. www.naval-history.net/xGM-Chrono-06CL-Carlisle-Eisenbach-USCAP.pdf
2. www.ww2wrecks.com/portfolio/hell-over-the-aegean-a-minute-by-minute-account-of-the-ju-87-stuka-attack-of-i-stg-3-against-the-royal-navy-9-october-1943/
3. www.naval-history.net/xGM-Chrono-06CL-Carlisle-Eisenbach%20%20Attack%201943.pdf